Legfrissebb
A szeretet evolúciója

Mémek az elme, és kultúra replikátorai

Darwin sikere

Egy részlet a most íródó könyvemből

Létezhetnek földönkívüliek?

Egy részlet a most íródó könyvemből
elfogadás.

Ez a részlet egy vigasztalás is egyben, sőt szemfelnyitás is. A részlet a könyvem 232. oldaláról, a harmadik rész, hetedik fejezetének a végéből van. Az alább kezdődik. Az univerzumban minden megy a saját útján, és ez leginkább az univerzumot felépítő alapokra érvényes. Hisz minden csillag, és bolygó, minden élő, és nem élő folyamat igyekszik a maga ösvényén maradni. Ennek folytán az ember sem kivétel a szabad "mozgás", a szabadút alól, mert ha alaposan a mélyére látunk a szabad "sorsnak", akkor kicsi önző részeket fogunk látni, melyeknek nem érdeke, hogy együtt világot építsenek fel, hanem olyannak maradni mint amilyenek. Ám mivel rengeteg ilyen létezik, ezért akaratlanul is folyton csoportokba, testeket, történéseket, létrehozó dolgokba egyesülnek, melyek alkotói nem rossz értelemben önzők, de az akaratlan egmáshoz való kapcsolódási lehetőségeikben eleve ott van ezeknek a fejlettebb dolgok, akár élőlények kialakítása is. Mi abban a nagy látszatban élünk, melyet az "utólagos bölcsesség hiúságával" alkottunk meg, miszerint azért, mert sok részecskéből állunk, azok tudatosan akartak minket létrehozni. Pedig ez csak az emberek egoista világnézete, mely faj, ha létezik, annak célja van. Nincs célja, mert hiába a látszólagos megtervezettség komplexitása, nem vagyunk megtervezve, mert nem működnek tudatosan együtt, nem csak a sejtjeink, hanem még a génjeink se a DNS-ünkben, hisz mindegyik a saját maga útját járja, és csak saját magát igyekszik másolni. Az, hogy ma ilyen összetettek vagyunk egyszerűen olyan ősi sejteknek köszönhető, amik annak idején akaratlanul csoportosultak, és ez azért történt meg, mert ez volt a természetes kiválasztás szempontjából legelőnyösebb megoldás a fennmaradás érdekében. Ez az összetettség idővel a mi ezen ősi sejt komplexumokból tovább alakult agyaink, magát fényezni vágyó szokásaitól kialakította fajunk szintén akaratlanul önző hajlamát, miszerint a világ közepének, és elengedhetetlen részének higgye önmagát. Lehet, hogy ez rosszul hangzik, de nem hangzik e az éppen olyan rosszul, ha abban a számunkra felszinesen kedvező, egoista tudatban élünk, hogy mi mindenképp a világ közepe vagyunk, és így az öntudatlan természeti törvények felett állunk? Nem egy konok hozzáállás ez? Ebből is látszik az amit Hermész-Trisztmegisztosz is mondott, úgy fent, mint lent. Mert ha nehéz elfogadnia az embereknek, hogy nincs csodás eredete, és az evolúció, s a gének összességének statisztikai mellékterméke, akkor az világosan mutatja, hogy mi is ugyanolyan önzők vagyunk, mint a minket alkotó részek öntudatlansága, csak minálunk a fejlődés miatt most már sikerült tudatossá is tenni az egót. Mert mi már a génjeinktől eltérően, magasabb szinten űzve szándékosan akarjuk hinni, hogy csak az ember, kozmoszban elfoglalt helyére vonatkozó illúzió a jó, mivel meg szeretnénk ideologizálni a létünket, és kétségbe esésünket, és mindezt akkor tesszük különösen, ha a tudósok éppen bizonyítják, hogy mégsem vagyunk olyan nagyok, ezért menekülünk önáltatva a misztifikálás kétes birodalmába. Az igazán bölcs ember nem akarja, hogy minden ő érte legyen. Nem akarja azt hinni egyfajta metaforikus, és ideológiai rabszolgasába kényszerítvén világot, és a testét alkotó sejteket, géneket, és nem akarja azt hinni, hogy minden a világban, és a testében csak is ő érte működik. Az igazi feltételnélküli elfogadása, és szeretete a világunknak abból áll, hogy elfogadjuk, miszerint kisebb dolgok összetevődésének, akaratlan, és járulékos tényezői vagyunk. Továbbá nem hadakozunk ez ellen, hanem szintén elfogadjuk, mert mi kisebb részek összege vagyunk, így e részknek is mind külön útja van. Oszlassuk el egónkat, és engedjük szabadjára e sajátos sorsukat követőket. Bár semmi nem értünk van, és létünk nem szükségszerű, de attól még ugyanolyan értékesek vagyunk a magunk nemében, mert a szükségszerűség hiánya nem megy az értékesség rovására. Mi csak járulékos dolgok vagyunk, amiket utólag, ilyen, meg olyan módon lehet fényezni. Ám a fényezés csak porhintés, hisz ezzel szemben mi, attól, hogy részei vagyunk az egésznek, fényezés nélkül is ugyanúgy ragyogunk, mert univerzális, de csak is univerzális szinten vett értelmetlen létünk, még épp oly csodás, mint amire legszebbként gondolni tudunk. Hiszen ezer gyémánt közül egy kicsike, még ugyanúgy gyémánt. A bölcs, és a világot szabadon élni hagyó, és az emberi misztifikálós vágyaktól a világot tisztán hagyó ember a tiszta szellemiségű lény. Mert ezzel akaratlanul, és most már akaratlagosan is felértékeli a világ cél nélküli, és öntudatlan folyamatait. Végre egy olyan tettet cselekedvén, amivel e tény elfogadásával megtiszteli e kis részek, akaratlan, és nem ő érte folyó működését, és mivoltát, vagyis úgy szeret mindent ahogy van. Ez az eszmei egyéválás a világegyetemmel.